Jelenleg öt magyar játékos játszik a lengyel élvonalban (Ekstraklasa), közülük négyen – Guzmics Richárd (Wisła Krakkó) Lovrencsics Gergő, Kádár Tamás (mindkettő Lech Poznań) és Nemanja Nikolics (Legia Varsó) – tagjai a magyar labdarúgó válogatottnak is, a fiatal Holman Dávid (szintén Lech Poznań) pedig jó eséllyel pályázik rá a jövőben. Összességében nincs még egy első osztályú külföldi bajnokság, amelyben ilyen sok magyar játszana. E tendencia az utóbbi években erősödött fel: a lengyel bajnokság felértékelődött a magyar sportolók előtt is és reményeink szerint a legközelebbi években még több magyar futballista választja Lengyelországot.
De hogy volt régen? Mikor kezdték a magyarok meghódítani a lengyel futball világát? Sajnos kevésbé ismert fejezet ez az évezredes magyar-lengyel barátság történetének. Pedig lenne mire büszkék lennünk. Nem csak azért, mert rengeteg magyar edző fordult meg Lengyelországban, és nem is csak azért, mert rendkívül sikeresek voltak, hanem azért is, mert a magyar válogatottal vívott meccsek számítanak Lengyelországban az örökrangadóknak, hiszen a lengyelek velünk játszották a legtöbb meccset történetük során. Az idáig lejátszott 32 lengyel–magyaron 20 magyar és 8 lengyel győzelem, valamint 4 döntetlen született (gólarány 87:39 (+48) a magyarok javára).
A lengyelek történetük első válogatott meccsét 1921. december 18-án éppen velünk, magyarokkal játszották, és éppen egy magyar szövetségi kapitánnyal álltak fel, azzal a Pozsonyi Imrével, aki a Cracovia edzőjeként bajnok lett Lengyelországban. Érthető hát, hogy ő ült a válogatott kispadján is. A lengyel csapat egy 36 órás viszontagságos út után érkezett Budapestre, ahol ugyan 1-0-ra kikaptak, de ennek ellenére sikernek könyvelték el a jóval magasabban jegyzett magyar válogatott elleni vereséget. A találkozó utáni banketten a lengyel szövetség elnöke aranygyűrűt adott emlékbe Schlosser Imrének 70. válogatott meccse alkalmából. Schlosser egyébként 1924-ben szinte világsztárként szerződött a Wisła Krakkó csapatához edzőnek, ahol két aranyérmet is szerzett csapatával.
Ahogy az elsőt, úgy az utolsót is a magyarokkal játszották a lengyelek, mármint a háború előtt. „Az utolsó meccs”, ahogy Lengyelországban emlegetik azt a futballmérkőzést, amelyet 1939. augusztus 27-én, a második világháború kitörése előtt három nappal, Lengyelország válogatottja játszott Magyarország legjobbjai ellen. A magyar válogatott világbajnoki ezüstérmesként érkezett a háborúra készülő Varsóba. A Molotov-Ribbentrop paktumot négy nappal korábban megkötötték, a német támadás időpontja már ki volt tűzve. A náci Németországgal szövetséges magyar politikai vezetéstől Hitler kérte, hogy engedjék át a német hadsereget az ország területén. A magyar miniszterelnök (Teleki Pál) és a külügyminiszter (gróf Csáky István) határozottan elutasította a németek kérését. Ebben a háborús történelmi pillanatban utazott a magyar nemzeti tizenegy Varsóba, hogy a Legia Varsó Józef Piłsudskiról elnevezett stadionjában barátságos meccset játsszon a lengyelekkel. A németek azonnal nemtetszésüket fejezték ki. A meccs esélyese egyértelműen a magyar válogatott volt, hiszen az addigi hat párharcot mindig megnyerte. Az esélytelenség nyugalmát sugározta a lengyel Przegłąd Sportowy címlapja is: „Esélyek nélkül, de készen a harcra”. Ezt akár a világháborúra való utalásként is értelmezhetjük. A magyar csapat számára azonban más miatt volt fontos a találkozó, a szakvezetőség ekkor új taktikával próbálkozott. A terv csődöt mondott. Aznap este csoda történt, a húszezer néző előtt lejátszott mérkőzést a hazaiak 4-2 arányban megnyerték. A meccs lefújása után örömünnep vette kezdetét. Visszaadta a reményt a lengyeleknek, az emberek olyan boldogok voltak, amilyenek utána sokáig nem lehettek. A sporttörténelmi győzelmet a lengyel futballban máig az egyik legnagyobb sikernek tartják.
Ugyancsak Magyarország válogatottja volt az első, amelyik a háború után Lengyelország vendégeként, lengyel földön lépett pályára: 1948 szeptemberében – a korabeli sajtó szerint –óriási szeretettel fogadták a Varsóba látogató magyar csapatot. A magyarok most visszavágtak és 6:2-es győzelmet arattak Deák Ferenc (2), Bozsik, Szusza, Tóth Mihály és Hidegkuti góljaival – a magyar szövetségi kapitány pedig már Sebes Gusztáv volt. A lengyel–magyar barátság legszebb pillanatai közé tartozott az 1958-as chorzówi meccs is: a közel százezer lengyel néző kikövetelte a gyászszünetet a játékvezetőtől és a csapatoktól, hogy emlékezni tudjanak a nem sokkal korábban kivégzett magyar miniszterelnökre, Nagy Imrére és társaira. Ez a szocialista táborban szinte elképzelhetetlen eseménynek számított.
Legia Varsó – Wisla Krakkó 1954/55-ös szezonból. Steiner Jánossal nyerte a Legia története első aranyérmét.
Persze nem csak a történelem viharos éveiben, hanem a békés, sikeres periódusokban is találkoztunk egymással. Így volt ez Münchenben, az 1972-es olimpiai döntőn, ahol éppen a lengyelek – Deyna góljaival – verték meg az akkor már háromszoros olimpiai bajnok magyar válogatottat. A Lengyel Labdarúgó Szövetség a diadal hatására Labdarúgónapot alapított – bár erre ma már senki sem emlékszik.
De térjünk vissza az edzőkre. Mit is adtak a magyar szakemberek a lengyel focinak? Ki tud ma már arról, hogy 14 (!) lengyel bajnokcsapatnak is magyar edzője volt? 1921-ben a már említett Pozsonyi Imre a Cracoviával, 1927-ben és 1928-ban Schlosser Imre a Wisła Krakkóval, 1929-ben Fürst Béla a Warta Poznań-nyal, 1938-ban pedig Fogl I. Ferenc a Ruch Chorzów-val, majd a háború után Fogl II. Károly nyitotta a sort ismét a Wartával nyert aranyat. Steiner János három csapattal is felállhatott a dobogó legfelsőbb fokára (1955-ben a Legiával, 1959-ben a Górnikkal, 1960-ban pedig a Ruch Chorzów-val). A Ruchnál Steiner halála után Szolár Lajos fejezte be a szezont. Legendásnak számít Opata Zoltán is, aki 1957-ben lett aranyérmes a Górnikkal, de őt még több magyar is követte a bányászcsapat kispadján: Farsang Ferenc kétszer, Kalocsay Géza és Szusza Ferenc pedig egyszer-egyszer akaszthatott aranyérmet edzőként a nyakába. A sor Kontha Károly zárja, aki 1973-ban vezette aranyéremig a Stal Mielec csapatát. De rajtuk kívül még tucatnyi magyar edző dolgozott Lengyelországban, még Hidegkuti Nándor is.
Szóval Nikolicsék a legjobb helyen vannak, hiszen a magyarok nem csak a lengyel futball alapköveinek letételekor, nem csak a történelem viharos napjaiban, hanem a sikerhez vezető út kikövezésénél is végig ott voltak. Azt gondolom, hogy ilyen szemmel is érdemes nézni a lengyel bajnokságot és érdemes tudatosítani mindenkiben, hogy a magyarok Lengyelországban otthon vannak! Mi ott a múlt alapján sikerre vagyunk ítélve!
(Mitrovits Miklós)