Nagyon szeretjük a lengyel futballt, de a Balkánt sem vetjük meg, különösen akkor nem, amikor Belgrádban derbit rendeznek. Így hát szombaton a messzi észak helyett a közeli délt választottuk és kilátogattunk a 150. Partizan Beograd-Crvena Zvezda örökrangadóra. Belgrád – vagy ahogy sokaknak esetleg jobban tetszik: Nándorfehérvár – mindössze 380 kilométerre van Budapesttől, háztól házig van autópálya, így bő 4 óra alatt ott lehet lenni a két csapat – más párosításhoz még csak nem is hasonlítható – összecsapásán. Közel van, hamar ott van az ember, alig kerül valamibe és az élmény (pláne egy NB1-en szocializálódott magyar szurkolónak) tényleg megfizethetetlen; nem is csoda, hogy évről évre sok magyar turistát, groundhoppert vonz a szerb főváros legnagyobb futballcsatája.
Mikor szóltam honlapunk főszerkesztőjének, hogy küldök egy beszámolót erről a meccsről, akkor mondta, hogy rendben, de legyen azért valami lengyel vonatkozása is, mégis kapcsolódjon már valahogy az oldal tematikájához. Egész odaúton töprengtem, hogy vajon miféle lengyel kapcsolódási pontot tudnék beleszőni ebbe a beszámolóba; egész végig úgy voltam vele, hogy aki érdeklődik a lengyel futball és a lengyel lelátók világa iránt, az nagy eséllyel szívesen elolvas egy beszámolót a belgrádi derbiről is. De aztán végül – mint mindenre – az élet nyújtott megoldást: megérkezve Belgrádba ugyanis egy lépést sem lehetett megtenni anélkül, hogy ne hallott volna lengyel szót az ember. Bármerre jártunk, a várban, a belvárosban, a sétálóutcában, a cukrászdában és gyakorlatilag mindenhol lengyel futballturistákba ütköztünk. Akik közül egyébként mindegyik megjegyezte, hogy amúgy mennyi lengyel van most itt. Vicces még az is, hogy a meccsen a stadion nyugati lelátóján pont olyan székre sikerült leülnünk, ami történetesen szintén lengyeleké lett volna, de így legalább könnyebb volt elmagyaráznunk nekik, hogy ma a jegyen lévő sorszám az nem biztos, hogy feltétlenül érvényes, szíveskedjenek keresni maguknak helyett ott, ahol még találnak, legközelebb pedig ne 10 perccel a kezdés előtt érkezzenek. Na ennyit a lengyel kapcsolódási pontról, végre kezdődhet maga a beszámoló.
A 150. derbit a Partizan otthonában, a Jugoszláv Néphadsereg (röviden: JNA) stadionban játszották és nem rendhagyó módon teljes teltház előtt indult útjára a labda. Magának a meccs kimenetelének különösebb tétje már nem volt, miután a Zvezda már korábban is utcahosszal, 25 (!) ponttal vezette a bajnokságot; a Partizan pedig kegyetlenül rosszul szerepel idén, mindössze a 6. helyen áll a bajnokságban. Ilyen botrányos szereplésük évek – talán évtizedek – óta nem volt és könnyen előfordulhat, hogy a fekete-fehérekkel nem találkozunk a nyáron a nemzetközi kupák sorsolásánál. Szándékosan írtam, hogy nyáron, mivel az őszt már jó ideje csak elvétve élik meg a szerb kupacsapatok – tavaly például a Zvezda rögtön az első selejtező körében esett ki 4:1-es összesítéssel a kazah (!!) Kairat Almaty ellen az EL-ből. A Partizan idei nemzetközi szereplése ehhez képest igazi sikertörténet volt, persze a valójában inkább felemás, vagy még inkább, csalódás: bajnokként ugyan még kiverték a Steauát, de a BATE Boriszov már erősnek bizonyult a BL selejtezőben. Maradt nekik az EL csoportköre, ahol a Bilbao-Augsburg-AZ Alkmaar összetételű csoportból nem tudtak továbbjutni, így bár mennyiségre megvolt az európai szereplés (10 meccs), sok sikert idén sem arattak. Mint ahogy tavaly sem, meg tavalyelőtt sem, meg azelőtt sem.
A szerb futball két zászlóshajójának számító Partizan és Crvena Zvezda gyengélkedése és különösen az a tény, hogy a szerb válogatott nem tudott (nagyon nem tudott!) kijutni az Európa-bajnokságra, azt bizonyítja, hogy a szerb labdarúgás óriási válságban van. És ez a válság nem ma kezdődött, tavaly mindössze nagyon látványosan mutatkozott meg. És ezen a konstans válságon érdemben nem tudott változtatni az a tény sem, hogy a szerb U20-as válogatott tavaly világbajnokságot nyert Új-Zélandon. Ugyanis akinek volt esze abból a csapatból, az már rég külföldre ment. Szerbiában – ellentétben Magyarországgal vagy Lengyelországgal – nem épülnek stadionok, nincs semmiféle látható koncepciója a bajnokságnak, nincs körülötte és a csapatok körül rendes marketing, nagy pénz vagy tőkeerős szponzor. Az embernek az az érzése, hogy ez a szerb bajnokság csak úgy csordogál önmagában; “van is, meg nincs is”; “megy is, de már csak úgy magától, megszokásból”; “van, de nincs gazdája”.
PARTIZAN – CRVENA ZVEZDA 1:2 (1:2)
Stadion: JNA, 30.000 néző.
Gólszerzők: Gogua 18. – Ibanjez 25., VijeiraPiros lap: Luković 71.
Partizan: Šaranov, Bandalovski, Gogua, Jovanović (Lukić), Bogosavac, Everton, Brašanac, Ilić (Kosović), Mihajlović, Stevanović, Božinov (Vlahović)
Crvena Zvezda: Kahriman, Petković, Pavićević, Luković, Ibanjez, Le Talek, Donald, Srnić (Ristić), Grujić, Katai (Plavšić), Vijeira.
Ezért cserébe mondjuk nem is akarják az ultrákat piszkálni, szurkolói kártyákkal rendszabályozni – legalább ennyi ennek az egyébként szomorú helyzetnek a pozitívuma. Az ultrák pedig köszönik szépen, jól megvannak. A klubok teljes gőzerővel rámentek a játékosexportra, a klubokon élősködő fél-szurkolói – fél-maffiózó rétegek pedig ezekből a pénzekből kívánnak részesülni. Amíg Magyarországon a szekuból lehet nagy pénzeket kiszedni a klubok zsebéből, addig Szerbiában a játékoseladásokon való élősködés, a százalékok levétele egy-egy tranzakció után a bevett módszer. Nem vagyok mély szakértője a szerb labdarúgásnak, de azért már egy bő évtizede járok Belgrádba meccsekre és ez alapján kijelenthető – nem kell túl nagy ész hozzá, a hülye is látja – hogy az elmúlt tíz évben a szerb klubokat kifosztotta, megfojtotta majd még kétszer kifosztotta ez a rátelepült és mindmáig levakarhatatlannak tűnő réteg. Akik között – kár tagadni – sok szurkoló, szurkolói csoport vezető van. Akkora méreteket öltött már az összefonódás a klubvezetések és a szurkolóvezérek közt, hogy ahányszor komoly szinten felmerült a klubok privatizálása, ez a réteg mindig sikeresen tudta megakadályozni azt. Hiszen minek magánkézbe adni, tiszta viszonyok közé kényszeríteni a klubokat, ha ott van mindig az állam, aki kipótolja a törvényszerűen veszteséges büdzsét és a pénzek menetrend szerint érkeznek a legfelsőbb szurkolóvezérek zsebébe egy-egy sikeres átigazolás után.
Csak hogy egy élő példával is érzékeltessük a dolgok menetét: a Partizan szurkolói azzal vádolják a Zvezda vezérszurkolóit, hogy Marko Grujic Liverpoolba igazolásakor az érte kapott 6 millió euróból 150.000 euró landolt a szurkolók zsebében, amolyan védelmi pénzként a klub részéről. Azt nem tudhatjuk, hogy ebből a vádból mi igaz és mi nem, de az biztos, hogy nem ez az első ilyen vád, hanem az ezredik.
Na de vissza a meccsre. Kezdésre telt ház várta a csapatokat: az teljesen természetes, hogy a két kanyar csurig tele van, viszont az is pozitívum, hogy az oldalsó hosszanti lelátók is megteltek az oda szóló borsos árú (~4500 Ft) jegyek ellenére is. Mind a keleti, mind pedig a nyugati tribünön vegyesen foglaltak helyet a két csapat szurkolói, ami talán meglepő lehet azok számára, akik eddig azt hinnék, hogy ilyen Belgrádban elő sem fordulhat. Na, hát előfordul.
A játékosok kivonulásakor egyedül a Delije mutatott be koreográfiát; és amikor ők valamilyen látványt mutatnak be, akkor az általában képvisel valamilyen mondanivalót, ötletességet, tartalmat, igényességet, humort, kreativitást, illetve hát ezek összességét. (Mindazt, ami nálunk nagyjából a 2000-es évek közepéig volt jellemző koreográfiák terén.) A zvezdások óriás molinójára egy könyv volt festve, aminek “címe” az volt, hogy “Delije Sever: Hogy tettük tönkre a Jugot”. Mellette a szöveg “Új könyv a boltokban – Delije Sever: történet a tíz évig ügyesen titkolt tervünkről, hogyan csináltunk az Északi-kanyar szemetéből vezető csoportot Délen”. Utalva arra a sokat hangoztatott zvezdás teóriára, mely szerint a Partizan-tábor mostani vezetői egy évtizeddel korábban még a Zvezdának szurkoltak.
https://youtu.be/eu_kL3CaulU
A Partizan-kanyar ezzel szemben nem mutatott be semmilyen koreográfiát; csak a kezdő sípszó pillanatában gyújtottak be egy csomó görögtüzet, melynek köszönhetően rögtön a meccs 1. percében már meg is kellett állítani a játékot. De ezen kívül más látvány nem volt a Jugon, csak egy nagy transzparens előttük a kerítésen, amin mindössze annyi állt: “A Partizan szurkolói”. Ez a rendkívüli kreativitás később is tetten érhető volt a déli kanyarban: később kihúztak egy 40 méteres kiírást angolul, melynek értelme egyáltalán nem volt, de legalább volt benne egy jó nagy helyesírási hiba. Mi is congradulálunk nekik…
És hogy mi történt eközben a pályán? A két csapat teljes erővel egymásnak esett és már az első percek játékából látszódott, hogy ez nem egy unalmas 0:0-ás derbi lesz. Az első gólt a 15. percben a Partizan elefántcsontparti játékosa szerezte egy szép fejesből, a találat után pedig egyből lángtengerré változott ismét a déli lelátó. De nem tartott sokáig a hazaiak öröme, mire az utolsó görögtüzek is leégtek a vörösök már egyenlítettek is: a korábban Győrben is megfordult argentin Luis Ibanez egy gyönyörű szabadrúgást csavart be a hálóba a 24. percben. 1:1! Tulajdonképpen felesleges is leírni, hogy ekkor meg az északi oldal gyújtotta fel a lelátót. 25 perc alatt két gól és három piroshow, Isten hozott Belgrádban!
A mérkőzés az egyenlítő gól után ugyanolyan elánnal folytatódott, mint korábban. Rendkívül jó volt az iram, pokoli volt a hangulat és persze elképesztő hangerejű volt a két tábor szurkolása. Majd jött a 32. perc és egy gyönyörű akció után a vezetést is megszerezte a vendég csapat: az alapvonalról középre visszatett beadást a portugál Hugo Vieira fejelte a léc alá, ezzel pedig már a Vörös Csillagnál volt az előny. A gólnál elszabadult a pokol a stadion északi részén, az emberek egymás hegyén hátán őrjöngtek, több széksort borultak örömükben, néhányan beugráltak a futópályára, és persze megint gyulladtak a tüzek meg a hanggránátok. Innentől kezdve egészen a félidőig már csak a vendégek hangját lehetett hallani a JNA-ban, a Grobari pedig legfeljebb a vezetőséget szidta párszor.
Félidőben tehát 1:2-t mutatott az eredményjelző, a levonuló Zvezda-játékosok felé pedig záporoztak a bedobált tárgyak – ez csak amolyan belgrádi folklór arrafelé. Az első félidő annyira jól sikerült mind a pályán, mind a lelátón, hogy nagyjából sejthető volt, hogy ez a tempó nem lesz tartható még egyszer 45 percen át. Egy kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az első 34 percben több dolog történt ezen a meccsen küzdelem, iram, játék, hangulat és szurkolás terén, mint Magyarországon egy fél szezon alatt összesen. Ha ez a mondat talán kicsit túlzás is, az viszont már egyáltalán nem, hogy több görögtűz égett el az első 45 percben, mint itthon az OTP Bank Liga idei meg tavalyi évadában összesen. És mondom, még csak az első félidőnél jártunk.
A második félidőben sajnos beigazolódott, amitől tartottunk és a két csapat már közel sem esett annyira egymás torkának, mint a meccs elején. Ezt még az első negyed órában viszonylag türelemmel viselte az ember, de a meccs színvonalával párhuzamosan a hőmérséklet is egyre alacsonyabb lett, így egyre nehezebb volt elviselni, hogy semmi, de konkrétan tényleg semmi nem történik a pályán. Hogy azért mégse legyen a második félidő az elsőnek a paródiája, arról természetesen ismét az ultrák gondoskodtak és a meccs utolsó húsz percét végig gyújtogatták. Mind a vendégek, mind pedig a hazaiak előadtak pár további pirotechnikai bemutatót, ha jól emlékszem (nem volt könnyű számolni), akkor a Grobari kettőt (!) is, melyben az egész kanyart újra felgyújtották.
Tulajdonképpen már kicsit öncélúan is. Értem ezalatt azt, hogy az utolsó piroshownál a fáklyákat már a rendőrök felé és a pályára is dobálták, ezzel újabb szünetet okozva a játékban. Ráadásul pont akkor, amikor a Partizan már kezdett volna közelebb kerülni a vendégek kapujához, miután a 70. perctől kezdve emberelőnyben is játszottak: egy durva belépő után kiállították zvezdás Lukovicot. Az egyenlítő gólig azonban már nem jutott el a Partizan, a második félidő így gól nélkül telt el, vagyis maradt a korábban beállított eredmény: Partizan-Zvezda 1:2.
Bár az első félidőre az ember kapásból csillagos ötöst adna, a másodikra meg csak egy gyenge-közepest, összességében azért mégis csak egy nagyon jó kis derbi volt ez. Ezúttal sem volt hiány semmiből és bár erőszak a stadionban ezúttal nem történt, minden megvolt amitől derbi az a bizonyos derbi Belgrádban – csak ezúttal mindössze egy félidőt tartott.
Ezzel a győzelemmel a Zvezda megszerezte 62. derbigyőzelmét, a Partizan pedig továbbra is a tabella hatodik helyén szégyenkezik. És hogy ki volt jobb a lelátón? Az egész találkozót a stadion közepéről, semleges nézőként szemlélve azt kell mondjam, hogy ez a nap minden tekintetben a Zvezdáé volt – úgy a pályán, mint a lelátón – valószínűleg nem először és nem is utoljára a belgrádi örökrangadók történetében. Lehet, hogy a grobarok szám szerint több görögtüzet gyújtottak be a 90 perc alatt, de hangerőben, látványban, kreativitásban és legfőképp morálisan a Zvezda ultrái egyértelműen ellenfelük fölé tudtak kerekedni.
Nagy meccs volt tehát szombaton Belgrádban, pontosan olyan jó, mint az előző 149. Érdemes legalább egyszer élőben látni ezt a rangadót, meghatározó szurkolói élményt jelent az arra fogékonyaknak. Ugyan Belgrád időben és távolságban nagyon közel van Budapesthez, de szurkolásban, szenvedélyben és hangulatban mintha a világ másik fele lenne.
Szabó Balázs