A hétközi fordulóban a Legia faluhelyre látogatott, ezt a túrát pedig egész egyszerűen nem hagyhattam ki. Imádom a falusi meccseket, a puszta közepén a semmiből kinövő stadionokat, a falu apraja-nagyja által teremtett futball-láz hangulatot. A bajnoki címért versengő varsóiak a Tarnów melletti 700 lakosú faluban, Niecieczában vendégszerepeltek szerdán és a kötelező 3 pont megszerzésének reményével érkeztek. A helyi csapat, a Termalica Bruk-Bet története első szezonját tölti az élvonalban és a meccs előtt még a bennmaradást érő 14. helyen tanyáztak. A találkozó kimenetele országos 2-esnek ígérkezett, de aztán persze nem egészen ez történt. Nagyon nem. Helyszíni beszámolónk Niecieczából.
Gondolná az ember, hogy egy élvonalbeli tagságig eljutó falusi csapatnak nincsen se történelme, se múltja, se gyökere, se szurkolója; és a tiszavirág életű tündöklés pedig mindössze néhány évet tart. Ez az esetek többségében persze igaz is, a Nieciecza esetében azonban egy 1922-ben (!) alapított klubról beszélhetünk. Történelemkönyvükből az derül ki, hogy a klubot az I. világháborúból visszavonult veterán katonák alapították és a környék kisebb labdarúgóklubjai közül gyakorlatilag elsőként alakultak meg – ebben az időszakban gombamód szaporodtak a futballcsapatok országszerte és ebben a gyors fejlődésben épp ez a régió, Małopolska (Kis-Lengyelország) járt az élen.
A II. világháború után a lengyel vidéken útjára indult a népi sportcsapatok mozgalma (Ludowe Zespoły Sportowe), ennek keretében alakult újjá a futballcsapat LZS Nieciecza néven. A csapat évtizedeken keresztül a helyi körzeti bajnokságokban szerepelt, fentről számítva általában az 5. és 7. osztály között; a 80-as években pedig néhány évre meg is szűntek. Később ismét újjáalakultak és a 90-es években is a körzeti ligákban szerepeltek.
A csapat újkori tündöklése a 2004/05-ös szezonban kezdődött meg: ekkor vette a csapatot szárnyai alá a jelenlegi főszponzor Bruk-Bet nevű vállalat, mely kockakövek, vasbetonelemek és egyéb építőipari termékek gyártásával foglalkozik, székhelye és gyára pedig a faluban található. Az ekkortól már LKS Bruk-Bet Nieciecza névre hallgató csapat szépen lassan elkezdte felfelé mászni a bajnokságok között: 2007-ben feljutott a negyed-, 2009-ben a harmad-, 2010-ben pedig a másodosztályba. Itt öt szezont töltött el, míg végül tavaly második helyezettként – történelme során először – feljutott az Ekstraklasába. Ez elhozta a klub aranykorát és a főszponzor cég országos (sőt, talán most már nemzetközi) ismertségét is.
Az élvonalhoz persze új stadion is kellett, így az építőipari cég felépített egy új stadiont is a klubnak, két hosszanti lelátóval, minden igényt kielégítő VIP-páhollyal és 4600 ülőhellyel. A csapat főleg lengyel játékosokból áll, de van négy szlovák és két ukrán légiósuk is. Az idei bajnokság őszi szezonjának hazai meccseit (amíg épült a stadion) a közeli Mielecben játszotta a klub, az első valóban hazai mérkőzésüket csupán tavaly novemberben rendezhették új otthonukban.
Az ilyen csapatok általában nem sokáig húzzák a legjobbak közt, hiszen előbb-utóbb vagy meggondolja magát a főszponzor, vagy tönkremegy maga a vállalkozás és örökre elfogy a pénz a csapat mögül. Épp ezért úgy voltam vele, hogy ki tudja, bent maradnak-e idén vagy sem: vagy most megyek el Niecieczába, vagy talán sosem.
Hajnalban felültem a buszra, hogy röpke 7 órás utazás után Krakkóban csatlakozzak a varsói ismerősökhöz. Innen autóval folytattuk az utat, Tarnówig autópályán, onnan pedig már alsóbbrendű utakon. Kezdés előtt háromnegyed órával érkeztünk meg a falu szélén álló, tulajdonképpen hipermodern arénához. Már a bekötőúton érezni lehetett, hogy valami különleges esemény lesz a faluban, hiszen több száz méteres kocsisor torlódott fel a stadion közelében. A stadion felé araszolgatva teljesen szürreális élmény volt egymás után több életnagyságú elefánt szobrot látni. Nem tévedés, tényleg elefánt a klub kabalaállata és mint ilyen, joggal volt belőle legalább egy tucat a stadion körüli utak mentén.
A mérkőzés előtt tettem egy kört a klubházban és a VIP-részlegben és azt kell mondjam, hogy nagyjából bármelyik magyar klub megirigyelhetné az ott tapasztalt körülményeket. Persze ha már ott voltam, azért biztos ami biztos végigkóstoltam a tárgynapi menüsort is. Végezetül, mint aki jól végezte dolgát, mentem inkább a vendégszektorba és csatlakoztam a varsói táborhoz, akik ezen a napon mindössze 380 darab belépőt kaptak a találkozóra. A vendégszektor melletti hazai részen volt még kb. száz varsói, így nagyjából félezer Legia-ultra és hivatalosan 4600 néző előtt kezdődött a találkozó.
Az a találkozó, mely feltehetően mindkét csapat számára emlékezetes marad – kinek ezért, kinek azért. Pedig minden jól alakult: a Legia birtokolta többet a labdát, az első perctől fogva mezőnyfölényben játszott és folyamatosan alakította ki a helyzeteket. Nikolic a 23. percben egy bődületesen nagy bombát eresztett meg a hazaiak kapuja felé: a tizenhatos sarkáról ellőtt távoli lövés a felső lécen csattant. Ha ez a lövés bemegy, talán minden másképp alakult volna. Így viszont a félidő közepétől a Termalica is egyre többet jutott labdához. A 34. percben a szerencse is melléjük állt: egy elbénázott hazaadásból egy nagy potyagól született a varsói hálóban, ezzel a hazaiak ölébe hullott a vezető találat. Nem is volt baj, hogy hamarosan jött a félidő – mindenki azt gondolta, hogy egy közepes fejmosás és taktikai átrendezés után a Legia magabiztosan megfordítja majd a meccset.
A második játékrész azonban még katasztrofálisabb Legia-játékot hozott, mint az első: a vendégek néhány erőtlen támadása után az 53. percben váratlanul belőtte második gólját is a Nieciecza. Azért persze a gólnál kijött, hogy mégiscsak egy falusi csapatról van szó: a találatot természetesen a Legia-tábor előtt ünnepelték kollektíven, de persze a varsói szurkolóknak sem kellett több és az összes kezük ügyébe kerülő tárggyal célba vették őket. A legviccesebb jelenet egy fél kolbász berepülése volt, mely mértani pontossággal landolt az egyik mutogató hazai játékos arcában. Provokáció ide, mutogatás oda, a legkevesebbet a hazai csapatnak lehetett felróni ezen a napon. Az, hogy 35 perccel a vége előtt már 2:0 volt az eredményjelzőn, az vastagon a Legia hibája volt és nem a vendéglátók érdeme. Ekkor pedig már azt gondolta minden vendégszurkoló, hogy bizony ennek a fele sem tréfa, itt ma nemhogy három de egy pontot se visznek haza.
A Legia a meccs hátralévő részében is csak árnyéka volt önmagának. Hiába jött be rögtön a kapott gól után Prijovic, nyomát sem lehetett látni a megszokott álomjátéknak. Sőt… a helyzet az, hogy a hazaiak öt-hat gólt is berámolhattak volna még, olyan könnyen törték át a Legia védelmét. A kegyelemdöfést végül a Legia-tábor által végig szapult Dawid Plizga adta meg, aki az ezredik ilyen támadásból végül a 93. percben betalált, két vállra fektetve ezzel a bajnoki címre hajtó Legiát, meg persze csattanós választ adva az őt szidalmazó varsói szurkolóknak. 3:0, de az eredmény még mindig jobb volt varsói szemszögből, mint a mutatott játék.
Hatalmas pofonba futott bele a Legia, mely valószínűleg vízválasztó is lesz a bajnokság kimenetelét illetően. Mérföldkő abban az értelemben, hogy ez a kisiklás vajon csupán egy átmeneti rövidzárlat volt vagy pedig az első állomás a lejtőn lefele és a bajnoki álmokat nem nagyon kell komolyan venni a tavasz során. Mindenesetre érezték ezt a játékosok is, akik a lefújást követően egyből az öltözőbe vonultak, de fél órával a találkozó után kijöttek a táborhoz és bocsánatot kértek a gyenge teljesítmény miatt.
A Termalica hatalmas lépést – a tabellán pedig két helyezést – tett előre és ha még egy-két ilyen meccsük lesz idén, akkor valószínűleg a következő szezonban is lehet majd turnézni Niecieczába – igaz, ezek után már nem szívesen járok arrafelé… A meccs után visszamentem Krakkóba, majd az éjszakai busszal haza Budapestre. 24 órás túra három kapott gólért… nagyszerű volt, mondhatom.. De legalább láttam elefántokat.
Szabó Balázs