Danuta Siedzikówna (fedőneve: Inka) 1928. szeptember 3-án született Guszczewinában. A második világháború alatt 1943-ban, mindössze tizenöt évesen csatlakozott a Honi Hadsereghez a megszállt Lengyelország északkeleti területén. Tevékenységért a kommunisták 1946. augusztus 28-án kivégezték, ám temetésére csak most, hetven évvel később kerülhetett sor.
Danuta apját 1940. február 10-én hurcolták el a szovjetek keletre, majd Anders hadseregében a Közel-Keleten harcolt. Teheránban esett el 1943. június 6-án. Édesanyja szintén együttműködött a Honi Hadsereggel, amiért a Gestapo 1942 novemberében letartóztatta, majd 1943 szeptemberében agyonlőtték.
Apja és anyja halála döntött úgy Danuta, hogy ő is csatlakozik a földalatti partizánmozgalomhoz, és aktívan harcolni fog a német és a szovjet megszállók ellen. A Honi Hadsereg 5. Vilnói Dandárjához csatlakozott nővérével együtt. A Dandár parancsnoka Zygmunt Szendzielarz őrnagy (fedőneve: Łupaszka) volt, aki nagyjából 500 partizánt irányított. Łupaszka harcosai kíméletlen harcot folytattak mindkét megszálló ellen, egy idő után Halálbrigádnak is hívták őket.
Danuta Siedzikówna
Inkát 1945 júniusában, vagyis már a háború után, tartóztatta le a szovjet NKVD, mert együttműködött a kommunistaellenes ellenállással. Egy rövid idő után ekkor még szabadon engedték, és ápolónőként dolgozott tovább, de újra felvette az Inka nevet és folytatta együttműködését a vilnói dandárral. 1946. július 20-án egy gdański lakásban tartóztatták le ismét. A címet Regina Żylińska-Mordas, Łupaszka korábbi összekötője árulta el az új lengyel kommunista állambiztonsági szolgálatnak.
A börtönben „különleges fogolyként” kezelték, mert nagyon sok fontos személyt ismert a földalatti ellenállásból. Mivel egyetlen nevet és címet sem árult el, gyakran megverték és megalázták a tizennyolcéves lányt. Inkát azzal vádolták, hogy illegális szervezet tagja, illegálisan tartott fegyvert, illetve részt vett a rendőrség és az állambiztonság funkcionáriusai ellen végrehajtott támadásokban. Még az sem számított enyhítő körülménynek, hogy volt olyan rendőr, aki vallomásában elmondta, hogy Inka nyújtott neki elsősegélyt egy őt ért támadás után.
Emléktábla a gdański Mária-templomban.
1946. augusztus 3-án halálra ítélték, védője Jan Chmielkowski kegyelmet kért Bolesław Bierut államfőnél, mivel Inka maga nem kérte. Nem is volt sok értelme, mivel Bierut elutasította az ügyvéd kérését. Inka utolsó levelében csak annyit üzent: „Mondjátok el a mamámnak, úgy viselkedtem, ahogy kell.”
Az ítéletet 1946. augusztus 28-án végrehajtották. Halála előtt „Éljen Lengyelország! Éljen Łupaszka!” kiáltással „búcsúzott”…
A kommunista időszakban Inkát és társait rendszerellenes banditaként emlegették, csak a rendszerváltás után, 1991-ben érvénytelenítette a bíróság az ítéletet. Sírja egészen 2014-ig ismeretlen volt. Végül a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) által elvégzett ásatások nyomán egy tömegsírban bukkantak rá Inka földi maradványaira is. 2015. március 1-jén, az Elátkozott katonák emléknapján jelentette be Łukasz Kamiński, az IPN igazgatója, hogy azonosították Inkát. Állami temetésére 2016. augusztus 28-án, Gdańskban került sor, amelyen beszédet mondott Andrzej Duda államfő is.
A Lechia Gdańsk szurkolótábora megemlékezett Inkáról. Előbb egy kiírással, majd egy szektoros molinóval, végül egy lengyel nemzeti színű kartonozással, és egy kis piróval.