Az Aranycsapat korszakának kezdő dátumaként általában az 1950-es évet szokták megjelölni, amikor elindult a válogatott négy éven át tartó, harminckét mérkőzést számláló veretlenségi láncolata. Sokat elmond az együttes megítéléséről, hogy miután a sorozat második évében 6:0-ra legyőzte Lengyelországot, éles bírálatok érték, amiért csak húsz percen át játszott igazán jól. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány kidolgozott egy taktikai újítást, amellyel megelőzte korát, és kijelölte az utat a későbbi holland totális futballnak is: a hagyományos és igen kötött WM-hadrendtől eltérve viszonylag szabad mozgást engedett a pályán, a Hidegkuti Nándor visszavont középcsatár pozíciójával kialakított 4–2–4-es formáció pedig kivédhetetlen fegyvere lett. Abban az időben a világ legnagyobb szaktekintélyei is csodálattal beszéltek hódító csapatáról, Vittorio Pozzo, az Olaszországot korábban két világbajnoki címhez segítő edző kijelentette: biztos benne, hogy Magyarország megnyeri a helsinki olimpiát, megveri a Wembley-ben az angolokat és 1954-ben világbajnok lesz. Jóslata kétharmad részt beigazolódott…
A csodálatos menetelés első állomása Varsó volt, ahol 1950 júniusában a magyarok 5:2-re legyőzték a lengyel válogatottat, noha a rázós repülőút során a csapat legtöbb tagja rosszul lett, és a Bristol szállodában felkínált ebédhez nem is nagyon nyúlt hozzá, „egyedül Puskás ette végig a menüt”. Érdemes felidézni a Népsport tudósítását a kezdőrúgás előtti pillanatokról: „A magyarokat Puskás, a lengyeleket Parpan vezeti. Középen felállnak, feszes állásban végighallgatják a magyar és a lengyel himnuszt, majd virágcsokrot szórnak a nézők soraiba. Ezután hatalmas tapsvihar közben minden játékos egy-egy fehér galambot enged fel, kifejezéséül annak, hogy ez a mérkőzés is a béke jegyében zajlik.”
A találkozó különös mellékzöngéi közé tartozott, hogy a két együttes tagjai közös bátorító levelet írtak Raymonde Dien tours-i lánynak, akit Franciaországban börtönre ítéltek, mert „a dolgozók békeakaratát kifejezve” egy hadianyagot szállító vonat elé feküdt, és megállította azt. Azt is kevesen tudják, hogy a magyar válogatott részt vett Varsó újjáépítésében…
„A játékosok a főiskoláról az óváros romjainak a megtekintésére indultak. Megdöbbenéssel látták az emeletmagas romokat. A Jerozolimskie úton, a Visztula hídjával szemben is szorgos romeltakarítási munka folyik. A melegítőben lévő játékosok egy ideig nézték a lázas munkát. Azután egyhangúlag elhatározták, hogy ők is munkához látnak. Engedélyt kértek, és hamarosan megalakult és munkába állt a Puskás- és a Ruzsa-brigád (Ruzsa Sándor volt a cserekapus – a szerző), és egy alkalmi lengyel brigád is csatlakozott a két magyar brigád versenyéhez. A három brigád csákányt és lapátot ragadott. Egymás után teltek meg a szekerek a törmelékkel. Az arra járó lengyel járókelők felismerték a magyar játékosokat, és megéljenezték őket.” A mérkőzést természetesen a magyarok nyerték!
1950. június 4. LENGYELORSZÁG—MAGYARORSZÁG 2:5 (1:2)
Varsó, 60 000 néző, vezette: Alexandru (román)
Góllövő: Mordarsky (24.), Cieslik (80.) ill. Puskás (9. – 11-esből, 65.), Szilágyi I (38., 48., 63.)
Lengyelország: Borucz — Gedlek (Jandula), Parpan, Barwinski — Suszczyk, Wieczorek — Baran (Mordarsky), Cieslik, Bozek (Lacz), Gracz, Mordarsky (Bozek)
Magyarország: Grosics — Rákóczi, Börzsei, Lantos — Bozsik, Józsa — Sándor, Kocsis, Szilágyi I, Puskás, Babolcsay
Csere: Grosics helyett Rúzsa, Lantos helyett Tóth III.
A lengyelországi összecsapás azért is maradt emlékezetes, mert azon tért vissza Grosics Gyula az első, akkor még „csupán” egyéves politikai alapú eltiltása után a válogatottba. A kapus így emlékezett az előzményekre a Magyar Nemzetnek adott 2002-es interjújában: „1949 márciusában már eltöltöttem egy nagyon kellemetlen éjszakát az Andrássy út 60-ban, miután disszidálni akartunk, de lebukott a társaság. Egyedül engem kaptak el. A politikai rendőrség két nappal az indulás előtt már tudott a tervünkről, de engem nem értesítettek a társak, hogy lelepleződtünk. Elmentem hát a találkozóhelyre, ott már vártak, és egyenesen az Andrássy útra vittek. Falhoz állítottak este nyolc órától hajnali háromig. Fehér, csillámporral beszórt fal volt, amit ráadásul hátulról reflektorral megvilágítottak, és a millió visszaverődő szikra nagyon bántotta a szememet. Reggel hat óra után engedtek el.”
Ez volt tehát a Rákosi-rendszer kétszínű futballpolitikájának másik oldala: a labdarúgók kiváltságai csak addig voltak érvényesek, amíg nem sértettek érdekeket, éles helyzetben azonban a hatalom rögtön kimutatta a foga fehérjét – hogy példát statuáljanak, a kelepcébe csalt, 19-szeres válogatott Szűcs Sándort disszidálási kísérlet miatt kíméletlenül felakasztották 1951-ben.
A sors fintora (és a magyar futball azóta is feldolgozhatatlan fájdalma), hogy az oly sokáig legyőzhetetlennek hitt Aranycsapat veretlenségi sorozata éppen a legfontosabb mérkőzésén szakadt meg, az 1954-es világbajnoki döntőn. A minden józan előrejelzést cáfoló eredmény, a Nyugat-Németországtól elszenvedett 3:2-es vereség valós okait hat évtizede találgatják, beszéltek Puskás sérülésétől kezdve az angol bíró rosszindulatán, a németek doppingolásán és csodastoplisain át a találkozó előestéjén „kimaradt” csapattagok sportszerűtlen készületeiig sok mindenről.
A lényeg azonban, hogy a csapás az addig a válogatott dicsőségébe kapaszkodó és abból a nyomasztó hétköznapokhoz erőt merítő emberek körében általános felháborodást, sőt dühöt szült. Közvetlenül a könnyen szidható labdarúgókkal, kapitánnyal, közvetve azonban már a válogatottat a saját legitimálására felhasználó politikai rendszerrel szemben. A bezúzott kirakatok, felborított villamosok, a Népsport szerkesztősége előtti tüntetés 1956 képeit vetítette előre, nem alaptalanul mondják, a világbajnokság utáni „focialista” forradalom volt az első lépés a két évvel későbbi, igazi forradalom felé. Az esemény felé, amely végképp lezárta az Aranycsapat korszakát. Lengyelországban viszont máig él Puskásék legendája, a “Złota jedenastka”, vagyis az “Arany tizenegy”.
Így nézett ki Varsó 1947-ben
1948-ban a háború után az első válogatott meccset a lengyelek a magyarok ellen játszották (a PAP fotói)
1948. szeptember 19. LENGYELORSZÁG—MAGYARORSZÁG 2:6 (1:3)
Varsó, 40 000 néző, vezette: Vlcek (csehszlovák)
Góllövő: Kohut (35.), Cieslik (66.) ill. Bozsik (19.), Hidegkúti (25., 82.), Szusza (30.), Deák (67.), Tóth III. (68.)
Lengyelország: Janik — Jandula, Parpan, Barwinski — Wasko, Szczurek — Bobula, Gracz, Kohut, Cieslik, Kuhiczki
Magyarország: Grosics — Rudas, Börzsei, Balogh — Bozsik, Zakariás — Egresi, Szusza, Deák, Hidegkúti, Tóth III.
Csillag Péter írása