Nagy Imrét és két társát 1958. június 16-án hajnalban végezték ki a Kozma utcai Gyűjtőfogház udvarán. Két nappal később Lengyelországban Ruch Chorzów–Honvéd barátságos mérkőzést rendeztek. A kispestiek 15 ezer néző előtt 3:1-re nyertek, a Népsport tudósítása kiemelte Machos Ferenc mesterhármasát, a találkozó jelentősége azonban messze túlmutatott a sportbeli eredményen, még ha politikai vonatkozását ma is többnyire a feledés homálya fedi. (Az alábbi cikk a Nemzeti Sport retrómellékletében jelent meg 2015. december 17-én. – Csillag Péter írása.)

Annak híre, ami a kezdőrúgás előtt történt, nem jutott el Magyarországra… – világít rá a hallgatás hátterére a József Attila-díjas költő, író, történész és diplomata, Kovács István Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél című könyvében. – Legfeljebb csak szigorúan titkos ügynökjelentések formájában. A lengyel rádió és sajtó se számolt be róla. Annál inkább a járási, városi, vajdasági és központi pártszerveknek címzett hangulatjelentések. Az történt ugyanis, hogy a június 18-i meccs nézőinek követelésére a lelátókat ellepő emberek, a játékosok, bírók egyperces néma vigyázzban tisztelegtek a két nappal korábban kivégzett magyar mártírok emléke előtt. Nem tudható, hogy Kádár Jánoshoz eljutott-e ennek az – ő megítélése szerint minden bizonnyal – ellenforradalmi provokációnak a híre. Már amúgy is torkig lehetett azzal, hogy a lengyelek – beleértve a pártvezetőket is – mennyire kilógnak a sorból a magyar ötvenhat megítélését illetően.” Érdeklődésünkre megerősítette a leírtakat a chorzówi mérkőzést végigjátszó, 1932-es születésű Törőcsik I István, sőt meglepő adalékkal szolgált.

Mint mondta, nemcsak igazodtak a szolidaritást vállaló lengyel közönség akaratához, hanem tevékenyen részt is vettek az emlékezésben. „Gyászszalagban játszottunk, mert úgy gondoltunk, ennyit nekünk is vállalnunk kell. Politikai véteknek számított, amit csináltunk, nem lett volna szabad, balhé is kerekedett belőle. Eredetileg azonnal le akarták fújni a lengyelországi túránkat, végül mégis befejezhettük a tervezett programot, játszottunk még a Cracoviával, és csak később, Budapesten vontak felelősségre minket, és szabtak ki ránk egy-két hetes eltiltást.” A büntetésnek ugyan nincs nyoma a későbbi mérkőzések jegyzőkönyvei alapján (június 28-án, az NB I következő, 21. fordulójában számos „chorzówi” honvédos pályára lépett a Komlói Bányász ellen), de Törőcsik szavai alátámasztják, hogy a Lengyelországban tapasztalt általános felháborodás a sportban is érvényre jutott, és hatással lehetett a magyar ellenfél viselkedésére.

1958. június 18. Ruch Chorzów – Bp. Honvéd 1-3 (0-2) Katowice, 15000 néző Gólszerző: Machos (3). Varga – Törőcsik II (Rákóczi), Solti, Dudás – Bányai, Csákó – Budai III, Kazinczy, Machos, Törőcsik I, Babolcsay. Edző: Sós Károly.

1958. június 21. Cracovia – Bp. Honvéd 1-3 (1-1) Krakkó, 15000 néző Gólszerző: Kazinczy, Budai III, Machos. Varga – Törőcsik II, Solti, Dudás – Bányai, Csákó – Budai III, Kazinczy, Machos, Törőcsik I, Babolcsay. Edző: Sós Károly.

Ne feledjük, Nagy Imre felakasztásának gyorsan terjedő híre másutt is heves tiltakozást váltott ki, meghatározta például a magyar válogatott világbajnoki búcsúját jelentő, 1958. június 17-i, solnai Wales–Magyarország (2:1) mérkőzés hangulatát is. „A lelátó tele volt magyarokkal – emlékszik vissza Grosics Gyula a körülményekre Kő András róla szóló portrékönyvében. – Legtöbbjük a forradalom leverése után emigrált Svédországba. Piros-fehér-zöld zászlókat lobogtattak. Mindegyik zászlón fekete szalag. Az egész meccs alatt kiabáltak. »Gyil-ko-sok!« – ordították, a Kádár- kormánynak üzenve vele. Nagyon megsínylettem ezt a napot.” Nemcsak a kapuból, hanem a kispadról is hallani lehetett a nép hangját. Baróti Lajos szövetségi kapitány így mesél svédországi benyomásairól az élettörténetét megíró Tóth-Szenesi Attilának: „A magyar válogatott mérkőzései politikai tüntetésekkel értek fel. Zászlót égettek, gyalázták a játékosokat és főleg minket, vezetőket. Mi voltunk a célpont. Gerinctelenek vagytok, hogy ebben az országban bármilyen szerepet vállaltok, a hatalom húz hasznot a sikereitekből, ilyeneket mondtak.”

Nyolc év telt el Nagy Imre kivégzése, valamint a chorzówi Honvéd fellépés után, amikor ismét a politika palástjába burkolózott egy másik lengyel–magyar mérkőzés. És ahogyan 1958-ban, a köpeny 1966-ban is láthatatlan maradt. „Biszku Béla elvtárs szóbeli bejelentése alapján a Titkárság indokoltnak tartja a lengyel elvtársak kérését, és egyetért azzal, hogy a magyar »A« válogatott – a korábban kialakult program ellenére is – május 3-án Katowicében játsszon” – idézi az MSZMP titkárságának 1966. március 8-i üléséről készített jegyzőkönyvet Tischler János történész. A varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatója az Élet és Irodalom 2008. július 25-i számában közölt tényfeltáró cikket a mérkőzésről, amelyen a korábban hivatkozott Kovács István a magyarok tolmácsaként vett részt, és amelyet az eredeti terveknek megfelelően két héttel korábban, április 20-án kellett volna megvívni – ráadásul Budapesten. Csakhogy időközben Lengyelország támaszt kért szocialista testvérétől, miután az éleződő millenniumi hidegháborúban úgy érezte, a kereszténység felvételének ezredik évfordulóját ünneplő lengyel egyház tömegrendezvényei veszélyt jelentenek az államalapítási jubileumba kapaszkodó politikai hatalom programjaira. Stefan Wyszynski bíboros már az előző évben magára vonta az pártfőnökök haragját, amikor a II. vatikáni zsinat alatt a lengyel püspökök nevében levelet adott át nyugatnémet társainak ezzel a szöveggel: „Kezet nyújtunk Nektek, vagyis megbocsátunk, és Tőletek ugyanezt kérjük.” A Wladyslaw Gomulka vezette kommunista vezetésnek több sem kellett, visszautasította VI. Pál pápa beutazási engedélyét az 1966-os ünnepségek idejére, és ahol lehetett, keresztbe tett a szerveződő egyházi rendezvényeknek. Különösen a május 3-i czestochowai zarándoklat csípte az állami irányítók szemét, és bár a lengyelországi Beatles-koncert (!) meredek tervét végül elvetették, kitűnő eszközt láttak a Czestochowától hatvan kilométerre rendezett futballmérkőzésben a figyelem elterelésére.

„A Mária-körmenetet »fociharapófogóba« zárták abban az értelemben, hogy az idő tájt éppen fél évszázados fennállását ünnepelte a Legia Varsó, a jeles dátum alkalmából az angol Tottenham csapata vendégszerepelt 1966. május 3-án a lengyel fővárosban, ahol a népes közönség – több mint hetvenezer néző – előtt a házigazdák 2–0-ra győztek” – világít rá Tischler János. Hiába a politikai kötelék, a Magyar Testnevelési és Sportszövetség eleinte mereven elzárkózott a magyar–lengyel meccs helyszín és időpontcseréjétől, Baróti Lajos csapata ugyanis feszes menetrend alapján készült az angliai világbajnokságra. A lengyelek azonban nem hagyták annyiban az ügyet, addig erősködtek „odafönt”, míg végül Kádár János jóváhagyásával és Biszku Béla döntésével ledugták szándékukat az akadékoskodó sportvezetők torkán. Május 3-án a chorzówi stadionban 100 ezer ember látta a Bene Ferenc és Wlodzimierz Lubanski góljával 1–1-re végződő lengyel–magyar mérkőzést. Ők bizonyosan nem vettek részt a czestochowai zarándoklaton…